Lehet, hogy unokáinknak már kincset ér majd az a holdkő ékszer, ami számunkra még elérhető: a holdkő földpát, ami az egyik legáltalánosabb ásvány a földön, drágakő–minőséget találni azonban egyre nehezebb. Úgy látszik, a Föld készletei kimerülőben vannak. Nem csoda; a holdkövet a történelem folyamán minden kultúra nagy becsben tartotta, és gazdag folklórt fűzött hozzá.
Indiában szentként tisztelik, hisz holdistennőjük „az idők kezdete óta” homlokán viselte. A holdkövet még ma is akkora becsben tartják, hogy ha megmutatják, csakis sárga – a szentséget szimbolizáló – anyagra helyezik.
Az ókorban a rómaiak és a görögök egyaránt úgy hitték, hogy a holdkő valójában megszilárdult holdfény, s a benne lévő fények játéka nem más, mint a holdistennő, Diána tánca.
Egy ázsiai legenda úgy tartja, hogy a legszebb, kék holdköveket az óceán veti partra dagálykor huszonegy évenként.
A holddal való kapcsolat magától értetődővé válik, amint rápillantunk a fehéresen–, szürkésen–, ezüstösen–, vagy kéken csillogó, selymes fényű kőre. A holdkő meglehetősen lágy, a Mohs–skálán 6 – 6,5, megfelelő bánásmód mellett azonban igen tartós, amint azt az ókorban talált római holdkő ékszerek bizonyítják. A holdkő ékszerbe foglalása igen gyakori volt, hisz szépségén túl úgy vélték, Diána szeretetével, bölcsességével és jó szerencsével ajándékozza meg viselőjét. Nem csoda, hogy a holdkövet sok évszázadon át talizmánként használták.
Legszebbnek és legértékesebbnek tartott kék árnyalatú példányai elsősorban ma is Sri Lankáról származnak, ahogy az egész történelem során. Minél intenzívebb a kő színe, annál értékesebb. A Serendib ékszerek között a „Csodák Fája” nevet viselő nyaklánc intenzív kékben csillogó holdkövei méltón képviselik származási helyüket. A föld mélyének öt szép ’gyöngyét’ izgalmasan új formába foglaltuk. Számunkra azonban az ékszer még ennél is többet jelent.
Egyik ezüstművesünket, Nilupát épp akkor ajándékozta meg a felesége második gyermekükkel: egy kislánnyal. Megértettem volna, ha néhány napra félreteszi a munkát – bár szorított az idő. A megbeszélt napon azonban Nilupa csillogó szemmel vette elő a nyakláncot, s olyan örömmel adta át, mintha nekem ajándékozta volna.
Tényleg többet adott, mint amiben megállapodtunk: projektünket önmaga elé helyezte, végigdolgozva két napot és két éjszakát.
– Ha álmos voltam, ránéztem a babára – vallotta be.
A „Csodák Fáján” így a Holdistennőkön, a szépségen és az áldozaton túl még egy kisbaba minden reménységét is megtaláljuk – természetesen a serendipity – a váratlan szerencse – mellett.
